Kínában egy vízhordónak volt két nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt, és még akkor színültig volt vízzel, amikor hazaértek. Míg a megrepedt edényből a pataktól a házig tartó, hosszú séta alatt a víz fele elfolydogált. Így ment ez két teljes évig. A vízhordó nap, nap után másfél edény vizet szállított a házba. Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, és tökéletesnek érezte magát. De a szegény törött cserép szégyellte tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, és úgy gondolta, gazdája is elégedetlen vele. Ezért két év keserűség után egyik nap megszólította a vízhordót a pataknál.
- Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.
A vízhordó így válaszolt a cserépnek:
- Észrevetted, hogy a virágok az ösvényen a te oldaladon teremnek, míg a másikon nem?
Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat. Mindenkinek megvan a saját, különleges hibája. Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk. De ezek a hibák teszik az életünket érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s meglátni bennük a jót.
Ezt rip911 írta a blogján. Ez egy hatalmas igazság. Csupán egy a bökkenő. Az ember talán jogosan vagy nem jogosan ilyenekbe nem tud belegondolni amikor kell. Hisz az ember az ilyeneket nem ép akkor szűri le mikor bajban van. Én is próbálok így viszonyulni a dolgokhoz mikor éppen szar. De az ember csak utána vagy előtte tud így vélekedni a dolgokról. Ezzel nincs semmi baj. Nem az az optimista aki, mikor a fejéhez nyomnak egy pisztolyt azt mondja, hogy biztos megkegyelmez neki a támadó. És nem az az aki nem gondolkodik előre, merhogy úgyse lesz semmi baj. Nem mondom, hogy nem a mának kell élni. Én sohasem gondolok arra, hogy mi lesz a Földel ötven év múlva. Anya szokta azt mondogatni nekem "a bajjal ráérnünk akkor foglalkozni amikor bekövetkezik". Van benne igazság annyi szent. Ha ötven év múlva a Föld meghal akkor még van ötven évünk. Ennyi. Ezt csak egy példának hoztam fel, lehet ennél kisebb volumenű dolgokban is gondolkodni. De néha nem árt reálisan látni a dolgokat. Nem elég arra gondolni, hogy öt éve múlva úgyis az enyém lesz az a lány. Most kell érte tenni és akkor lehet, hogy öt év múlva miénk lesz az a lány. Ha elgondolkozunk azon, hogy akkor optimistának, reálisnak vagy pesszimistának kell lennünk, akkor rájövünk, hogy egyik se jó ha túlzásba visszük, de ezt a hármat nem lehet vegyíteni.
És akkor, hogy gondolkodjunk?
Talán azzal járunk a legjobban ha sehogy.
Vagy mégsem?
Bonyolult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése